A sors útjai

18. fejezet: Egy lélek végső nyugalma

(by Keiko)

-         Kohaku!!! – kiáltotta Sango, és elkezdett az öccse felé rohanni, de Katar már messze előtte járt.

A démon az öccse mellett termett.

-         Mit akarsz tőle?! – kérdezte Sango.

-         Egy egészen pici dolgot…Akkora…Mint egy ékkőszilánk…- mondta mosolyogva Katara.

-         NE!!! – kiáltotta Sango, és zokogva rohanni kezdett az öccse felé.

Tudta, hogy Kohaku meghal, ha kiveszik a hátából a szilánkot.

-         Mire te ideérsz…- mondta lenézően Katara, majd Kohaku felé lépett.

-         Naraku parancsolta, hogy öljem meg…nem mintha nekem ez nem okozna örömöt…A gyerek nem hoz semmi hasznot sem, plusz meg is szökött, így teljesen fölösleges a szilánkot a testében hagyni…- mondta Katara, majd lehajolt, hogy kivegye Kohakuból a szilánkot.

Majd meglepetten hökött hátra, mikor egy fénylő nyílvessző süvített át azon a helyen, ahol az előző percben még a keze volt.

-         Én viszont, úgy látszik, elég gyors vagyok…- mondta Inuyasha, miután letette Kagomét.

-         De másra nem vagy jó! – kiáltotta Katara, s egy kézlegyintéssel egy hatalmas tűzfalat küldött Inuyashára, ami több métert repítette a hanyout.

-         Inuyasha!!! – kiáltotta Kagome.

A hanyou a földön maradt, nem mozdult. Kagome oda akart rohanni hozzá…

-         Most inkább magadért aggódj! – szólalt meg Katar, s felemelte a kezét.

-         Gyenge halandók…Most végetek lesz…És végre megkapom a szilánkot…Lángoló dárdák!!! – a felemelt kezében égő dárdák jelentek meg, amiket Kagome felé hajított.

A lány elugrált a nyilak elől. Eközben Sango Kohaku mellé ért…

-         Kohaku…- ölelte át.

-         Nem lesz semmi baj…Nem hagyom, hogy megöljön…- mondta.

Kohaku fejében, régóta először önálló gondolat jelent meg…

-         Ismerős ez a lány...Mintha már ismertem volna...

Aztán a fiú fejébe emlékképek villantak be…Képek, melyek, talán az ő emlékei voltak…Lelkesen gyakorol, de elrontja, s leszidják…Egy furcsa, macskaszerű lénnyel játszik…Majd a barna hajú lánnyal beszélget…A lánnyal, akinek a neve…a neve…

-         Nem tudom...Nem tudok emlékezni...Pedig szeretnék...

Hirtelen megjelent előttük Kagome. A lány nagyon lihegett, ruháján több, parázs égette lyuk tátongott.

-         Vidd el Kohakut! Én addig feltartom Katarat! – mondta Sangonak.

A démonirtó rögtön felugrott, majd öccse is felállt.

-         Hiába, nem tudtok menekülni!…- kiáltotta Katara, s ott termett elöttük.

-         Végetek van! – kiáltotta a démon.

-         Lángoló dárdák!!! – kiáltotta, majd a megjelenő dárdákat Kagoméék felé dobta.

A dárdák már majdnem elérték őket, mikor egy kiáltás hallatszott.

-         Kazaana!!! – kiáltotta Miroku és a tenyerén a lyuk szép sorban beszívta a dárdákat.

Sajnos azonban így a mérges darazsak is beszívódtak. Miroku nagy nehezen bezárta a kazaanát, majd a földre rogyott.

-         Miroku!!! – kiáltotta Sango és Kagome, majd a szerzeteshez rohantak.

-         Nincs magánál…- mondta riadtan Kagome.

-         Csinálnunk kell valamit, különben a darazsak mérge megöli! – mondta Sango.

-         Inkább a saját életetekért aggódjatok, mert most meg fogtok halni!!! – kiáltotta Katara.

-         Lángoló dárdák!!! – kiáltotta, és már el is hajította a dárdákat a két lány felé.

A lányok már nem menekülhettek…

Ebben a pillanatban tért magához Inuyasha és Miroku is, de semmit sem tehettek, csak tehetetlenül nézték, ahogy a dárdák egyre közelebb érnek a két lányhoz…Látták, de egyikük sem tudott mozdulni…

A dárdák már majdnem elérték a lányokat…Mikor…Megjelent Kohaku…És a dárdák útjába vetette magát…

Kohaku nem is érezte, hogy a dárdák a testébe fúródnak…Csak egy kis szúró érzést érzett, meg egy furcsa villanást, amikor valami kiesett a hátából…És minden eszébe jutott…A múltja…a családja…és a nővére, a barna hajú lány…Sango…

A szájából kifröccsent egy kis vér, miközben a földre esett.

Sango és Kagome tudták, most meg fognak halni…Csukott szemmel várták a dárdákat, a gyilkos döfést, de semmi sem történt…Majd kinyitották a szemüket…És meglátták az előttük fekvő, vérző Kohakut

-         KOHAKU!!!!! – kiáltotta Sango, és az öccséhez rohant.

Katara felvette a szilánkot a földről, majd elmosolyodott.

-         Nos…Én mentem…De még visszajövök…- mondta, majd eltűnt.

De most senki sem törődött vele. Sango Kohaku mellett térdelt, az öccse kezét fogta.

-         Nővérem…- suttogta Kohaku

Sango felkapta a fejét, öccsére nézet

A tekintetében meglátta azt a kicsit gyáva, de szeretetreméltó kisfiút, akiről azt hitte, már elveszítette.

-         Sajnálom…Én nem akartam…- kezdte volna Kohaku, de Sango félbeszakította.

-         Tudom…Naraku irányított…Tarts ki, Kohaku…- mondta Sango.

-         Szeretlek…Sango…- mondta újabb adag vért köhögve Kohaku.

-         Én is…öcsém…- suttogta Sango.

Ezalatt Inuyasha és Miroku is odavánszorgott hozzájuk. Mind Kohakut nézték.

A fiú keményen küzdött, de teste lassan feladta a küzdelmet…Sango csak azt érezte, hogy az öccse keze már nem szorítja olyan erősen az övét. Az öccsére nézett, aki még egyszer, utoljára rámosolygott, majd lehunyta szemét, és meghalt.

-         KOHAKU!!!!! – sikoltotta Sango, majd zokogva az öccse testére borult.

Hirtelen hófehér fény lepte el a fiú testét…Majd Kohaku testéből kiszállt a lelke. A lélek még Sango mellett lebegett egy ideig, majd elszállt, eltűnt a messzeségben.

-         Megbosszulom a halálodat…- suttogta Sango.

-         És mi is segítünk…- szólalt meg mellette Miroku.

Sango hálásan a szerzetesre nézett.

-         El kell temetnünk az öcsédet…- mondta csendesen Inuyasha.

Sango bólintott.

-         Meghalt?…- kérdezte Rin.

-         Ti meg hogy kerültetek ide?…- kérdezte Inuyasha.

-         Nem hallottunk már hangokat, ezért visszajöttünk…Ő a rokonod volt Sango?…- kérdezte Rin.

Sango bólintott.

-         Az öcsém volt…De most már nyugalomra lelt a lelke…És megbosszulom a halálát…- mondta.

Mindenki csöndesen nézett maga elé. Kohakut a tisztás szélén, a virágok között temették el, s ott emeltek neki síremléket. A sírra Rin és Shippou friss virágot tett.

-         Mindig emlékezni fogok rád, öcsém…Sohasem feledlek…- mondta Sango, majd felállt a sírtól, s elindult.

A többiek utána mentek. A nap épp ezekben a pillanatokban ment le, s az utolsó sugarak, még végigsiklottak Kohaku sírján…

A csapat nem messze, egy tó partján táborozott le…Úgy döntöttek, visszamennek Kaede falujába, míg Inuyasha és Miroku, aki kapott Kagométól gyógyszert a mérgezésére, ki nem heveri a sérülését.

Sango hirtelen Kagoméhoz fordult.

-         Kagome! Ha Katara elvitte a szilánkokat, te nem tudsz majd haza menni!…- kiáltotta.

Folyt. köv.

A sors útjai

20. fejezet: A bezárult átjáró

(by Keiko)

-         Hol van Kagome? – kérdezte Sango.

-         Elment…Nem tudjuk, merre…- válaszolt Rin.

-         Már megint…- monda Shippou.

Késő délután volt, s Kagomét már megint senki sem látta reggel óta, miután szó nélkül ott hagyta társait.

-         Minden nap ezt csinálja…Lassan egy hete…- kapcsolódott be a beszélgetésbe Miroku is.

-         Igen…Elhiszem, hogy nagyon rossz ez neki, de muszáj túllépnie rajta, különben sohasem találjuk meg Narakut és Katarát…- mondta Sango.

-         Igen…- felhősödött el valami miatt Miroku tekintete.

-         Mi a baj?…- kérdezte Sango.

-         Semmi…- mondta Miroku, majd megfogta Sango fenekét.

-         TE PEZVERZ!!!! – kiáltotta Sango, majd egy hatalmasat lekevert Mirokunak.

A szerzetes az ütés nyomát tapogatta, de amikor senki sem figyelt rá, tekintetére kiült az előbbi szomorúság…

Inuyasha, aki eddig a veszekedőket nézte, most felállt, és elindult.

-         Hova mész? – kérdezte Sango.

-         Sétálni…- válaszolta Inuyasha, de amint elég mélyen az erdőben volt, megtorpant.

-         Mit akarsz itt, Kagura? – kérdezte.

Ebben a pillanatban előlépett Kagura.

-         Gondoltam, hogy észrevettél…Bár, elég nehéz volt megtalálni titeket…Már egy hete úton vagyok…- mondta.

-         Most megtaláltál…Mit akarsz? – kérdezte meglehetősen ellenségesen Inuyasha.

-         Szabadságot…- válaszolt Kagura.

-         Mi?…- kérdezte Inuyasha értetlenül.

-         El akarok szakadni Narakutól…- mondta a nő.

-         És? Mi tart vissza? – kérdezte gúnyosan Inuyasha.

-         Narakunál van a szívem…Ezért nem tudok megszökni…- válaszolta Kagura.

Inuyasha teljesen ledöbbent.

-         Szóval csak azért nem megy el, mert nem tud!...

-         És nekem mi közöm ehhez?…- kérdezte, közönyösséget tettetve.

-         A segítségedet kérem…Arra kérlek, hozd el nekem a szívem, ha Narakuval harcoltok…- mondta Kagura.

-         Hamarosan úgy is találkozni fogtok vele, mert valamilyen nagyszabású tervet szövöget…- folytatta Kagura.

-         És nem tudsz beavatni ebbe a tervbe? – kérdezte Inuyasha.

-         Nem tudok sokat…Az a nő, Katara mindenről tud, de nekem már nem mondja el a terveit Naraku, mert nem bízik bennem…- hajtotta le a fejét Kagura.

-         És mit tudsz?…- kérdezte Inuyasha

-         Naraku valamire használni akarja az egyik ékkőszilánkot…Azt nem olvasztotta be az ékkőbe…- mondta Kagura.

-         Érdekes…

-         Egyenlőre ennyi, amit tudok…De ha van valami, szólok!…Csak hozd el majd Narakutól a szívem!…- mondta Kagura, majd elrepült egy tollal.

Inuyasha még egy ideig maga elé bámult…Majd egy ismerős szag csapta meg az orrát…Kagome vérének szaga…

-         Lehet, hogy ez része Naraku tervének!...

Inuyasha elkezdett arra rohanni, amerre Kagome vérének szagát érezte. Hirtelen arra a tisztásra ért, ahol a kút állt. Meglátta Kagomét, amint a kútba ugrik.

-         Kagome!!! – kiáltotta, és a kúthoz rohant.

A lány ott ült a csontokon, és zokogott. Látszott, hogy nem először próbált a kútba ugrani, és a szilánkok felsértették a bőrét…

Inuyasha beugrott Kagome mellé a kútba és átölelte.

-         Semmi baj…- suttogta a fülébe.

Kagome fölpillantott, és abbahagyta a sírást, bár a könnyei még mindig folytak.

-         Inuyasha…- suttogta a lány.

-         Megtaláljuk Katarát, és visszaszerezzük a szilánkokat, és akkor hazamehetsz…- vigasztalta Inuyasha Kagomét.

A lány nem szólt egy szót sem, csak szorosan a hanyouhoz bújt. Inuyasha felkapta Kagomét, és kiugrott vele a kútból…Meg sem állt, amíg az erdő egy másik tisztására nem ért. Ott letette a lányt, s miután meggyőződött arról, hogy Kagome egyik sebe sem olyan súlyos, odaült mellé. A lány csak hozzábújt, nem szólt egy szót sem…

Észre sem vették, de lassan eltelt a délután…A nap utolsó sugarai még vetettek egy utolsó pillantást a párra, mikor Inuyasha megmozdult.

-         Már jobban vagy?…- kérdezte, Kagoméhoz fordulva.

A lány csak bólintott.

-         Minden rendben lesz…Megoldjuk, hogy haza mehess…- mondta Inuyasha.

Kagome hálával telt szemekkel Inuyashára nézett, majd lassan megcsókolta a hanyout…Inuyasha viszonozta a csókot, és elkezdte megszabadítani Kagomét a ruháitól…A lány ugyanígy tett, s nemsokára Inuyasha és Kagome egymásé lehettek a sötétségben…

Másnap reggel a kelő nap sugarai ébresztették a párt…Inuyasha ébredt fel előbb, majd a mellkasán pihenő Kagomére nézett, és egy csókkal ébresztette a lányt…

-         Jó reggelt…- mondta mosolyogva Kagome.

-         Jobb nem is lehetne…- mosolygott vissza Inuyasha.

Összeszedték magukat, majd elindultak vissza Mirokuékhoz…

Egyre közelebb értek, mikor halk sírás ütötte meg a fülüket…

-         Ez Sango! – mondta Kagome.

Inuyasha bólintott, majd felkapta a lányt, s elindultak a sírás irányába.

Folyt. köv.

A sors útjai

21. fejezet: Csapdában

(by Keiko)

Miközben a távolodó Inuyashát nézte, Mirokunak pokoli fájdalom nyílalt a jobb kezébe, s gyöngyök mintha megcsörrentek volna…Mintegy figyelmeztetésként…Bár Kagome adott a méregre gyógyszert, ami a mérges darazsak beszívásakor jutott a szervezetébe, a mérgezés nagyon megviselte…Jobban, mint eddig bármikor…

Halkan felszisszent, de senki nem vette észre. Sango még mindig rendkívül dühösen nézett maga elé, Shippou és Rin pedig őt próbálták megnyugtatni…

-          A lyuk...Egyre többször fáj...Lehet, hogy nem sokára elnyel az örvény?...

Mirokunak fejében leforgott egy képsor…Egy emlék, amit minden ilyen gondolat után felidézett…

Önmaga, amint az apja felé rohan…Az apja felé, aki lassan eltűnik az örvényben…Majd csak egy kráter marad ott, ahol nem sokkal azelőtt még az apja állt…

-          Valami baj van, Miroku? – lépett mellé Sango.

-          Mi?…Nem, semmi…- válaszolt a szerzetes akadozva.

-          Csak mert úgy elkomorodtál…- mondta Sango.

-          Csak gondolkoztam…- válaszolta Miroku.

-          Értem…- bólintott Sango, majd otthagyta a szerzetest.

Miroku kicsit csodálkozva nézett utána. Általában, ha megfogta Sango fenekét, a lány legalább egy teljes napig levegőnek nézte őt…Most pedig…

-          Hamar megbocsátott...Ez furcsa...Bár...Minél régebb óta ismerem, annál könnyebben bocsát meg...

Miroku arcán átfutott egy mosoly…Majd a mosoly eltűnt, mikor újabb fájdalomhullám érte el a kezét…

-          Elmegyünk tűzifáért…Jössz? – kérdezte Sango.

Miroku bólintott.

-          Jövök…- mondta, majd a fájdalommal nem törődve a lány után indult.

Már sötétedett, mikor visszaértek…Miroku gyorsan megrakta a tüzet, majd kényelmese elhelyezkedtek.

-          Köszönöm, hogy segítettél…- mondta Sango Mirokunak, egy mosoly kísértében.

-          Á, semmiség…- mondta Miroku.

-          Azért jól esett…És így nem kellett többször fordulnunk…- mondta Sango.

Miroku csak legyintett, majd ő is elmosolyodott…

Eközben Shippou és Rin elaludtak…Kirara a közelükben aludt, de közben minden jelre figyelt…

Miroku merengve nézte a tüzet…Sango szavai jártak a fejében…És közben felidézte a lány kedves mosolyát, ahogy ránézett…Majd majdnem felszisszent az újabb fájdalomtól.

-          Nem tudok védekezni, vagy elmenekülni az örvénytől...Csapdában vagyok...De ha itt maradok, a többieket is veszélybe sodrom...Mi van, ha amikor a kazaana beszippant, beszívja Inuyashát...Shippout...Rint...Kagomét...vagy Sangot...

Miroku szíve összeszorult a gondolatra.

-          Mioku?…- kérdezte Sango.

-          Igen?…- kérdezett vissza a szerzetes.

-          Mi a baj?…

-          Baj?…Nincs semmi baj…- mondta a fiú.

-          Akkor jó…- Sango láthatólag nem hitt neki, de nem akarta faggatni a szerzetest.

-          Csak annyit akartam mondani, hogy néha…egész rendes vagy…- mondta Sango.