A sors útjai

22. fejezet: A szerelem ereje

(by Keiko)

Mikor Sango felébredt, a nap már régóta fenn volt…Egy pillanatig nem értette, miért ébredt fel…Majd azt érezte, hogy valaki rázza a karját…

-         Sango! Sango, kelj fel! – ébresztgette Rin.

-         Mi a baj, Rin?…- kérdezte Sango.

-         Nem tudjuk, hol van Miroku! – panaszolta a kislány.

-         Biztos csak elment sétálni…- nyugtatgatta Sango.

-         Ez nem vall Mirokura...Legalább szólt volna...

-         Sangooo!!! Sango, nézd, mit találtam! – kiáltotta Shippou, egy papírral a kezében.

-         Ez itt volt melletted, csak elfújta a szél, de még időben elkaptam…Valaki írt rá valamit! Talán Miroku volt…- mondta a rókakölyök.

Sango megfogta a lapot…Tényleg Miroku írása volt…Elkezdte olvasni…

-         Nem...Ez nem lehet igaz...

Sango, miután végigolvasta a lapot, a két gyerekre nézett. Szemében könnyek csillogtak.

-         Elment…Miroku elment! – kiáltotta, majd keserves sírásban tört ki.

Ezekben a pillanatokban érkezett meg Kagome és Inuyasha. Sango kiáltását nem hallották, csak a sírást.

Kagome a barátnőjéhez rohant.

-         Sango! Mi a baj?! – kérdezte.

Sango nem szólt, csak sírva átnyújtotta neki a lapot. Kagome hangosan olvasni kezdte.

-         El kell mennem…Csak veszélybe sodorlak mindanyótokat…Így lesz a legjobb…Viszlát…Miroku…- olvasta a levelet Kagome, s mire a végére ért, már az ő szeme is könnyes volt.

Kagome átölelte a síró Sangot, s bár ő is a sírás határán volt, igyekezett megnyugtatni barátnőjét…

-         Menjünk…- szólalt meg Inuyasha.

-         Hova?…- kérdezte Kagome.

Sango is Inuyasha válaszát várta.

-         Hát megkeresni Mirokut! Még is hogy gondolta, hogy így itt hagyhat minket?! Még hogy veszélyes…Majd adok én neki olyat, ha megtalálom, megtudja, mi az a veszély…- morgott Inuyasha.

Kagome és Sango elmosolyodott, felálltak, s a távolodó Inuyasha után indultak Rinnel és Shippouval együtt. A csapat egész délelőtt Mirokut kereste, de semmi nyomot nem találtak…

Dél volt, mikor betértek egy faluba, társuk után érdeklődve.

-         Én láttam őt! – szólalt meg egy gyerek, miután meghallgatta mondandójukat.

-         Igen? Hol? – kérdezték rögtön.

-         A falu mellett ment el…Elég rossz bőrben volt…Arra ment…- igazította őket útba a fiú.

A csapat megújult erővel indult el az ösvényen…

Épp egy teljesen sima fennsíkon mentek, mikor Inuyasha előre mutatott.

-         Nézzétek! – mondta.

A többiek követték tekintetükkel a hanyou karját, majd mindannyian észrevettek egy nem sokkal előttük botorkáló, lilába öltözött alakot…Az alak nagyon ismerős volt…

-         MIROKU!!!!! – kiáltották, és elkezdtek az alak felé rohanni.

Miroku hátrafordult, és meglátta felé rohanó barátait. Arcán csodálkozó kifejezés jelent meg, főleg, mikor meglátta Sango könnyes szemeit.

-         Sango...Miért könnyes a szeme?...Talán...Azért volt szomorú, mert nem voltam vele?...Talán...Ő is szeret engem, nem csak én őt?...

Miroku tett egy tétova lépést barátai felé, de a kezébe hirtelen leírhatatlan fájdalom nyílalt…A fájdalomtól megszédült…És a kezéről lecsúszott a kazaanat féken tartó gyöngyfüzér…Mirokut hatalmas örvény vette körül, úgy tűnt, most vége van…

-         Ne gyertek ide!…- kiáltotta felé rohanó barátainak.

-         Különben titeket is beszippant!…

Inuvasha megtorpant, megállította a rohanó Kagomét is…De Sango elrohant mellette, egyenesen Miroku felé…

-         Sango, ne gyere ide! – kiáltotta Miroku kétségbeesetten, de a lányt ez nem állította meg.

Sango Miroku karjaiba vetette magát, nem törődve az örvénnyel…Átkarolta a szerzetest…

-         Szeretlek…- suttogta Sango.

-         Én is…- suttogta vissza Miroku.

A lány megcsókolta a szerzetest…Lágyan, mintha így akarná megvédeni az örvénytől…Miroku viszonozta a csókot…

Majd hirtelen, a kazaana ereje lejjebb esett.

Miroku, az alkalmat megragadva, ráhúzta kezére a gyöngysort, ami elzárta a kazaanát, de utána tovább csókolta Sangot…

Inuyasháék így találták őket.

-         Jól vagytok?! – kérdezték.

Sango elengedte Mirokut, majd bólintott.

-         Igen…- felelte Miroku is.

A pár ekkor nézett először körül. Egyhatalmas kráterben voltak, Inuyasháék rohanva érkeztek meg melléjük.

-         Azt hittük, meghaltatok! – kiáltotta Kagome.

-         Én jól vagyok…És ezt Sangonak köszönhetem…- mondta Miroku.

-         Ha te nem vagy, biztos nem tudom elállítani a kazaanát…- folytatta.

Sango elpirult.

-         Hogy gondoltad, hogy elmész?!…- kezdte volna Inuyasha, de Kagome közbeszólt.

-         Osuwari! A lényeg, hogy itt vagy, Miroku, ne is törődj a többivel…- mondta a lány.

Miközben Kagome a földön morgó Inuyashát nyugtatgatta, Sango Mirokuhoz fordult.

-         Te…Komolyan gondoltad, amit mondtál?…- kérdezte félénken.

-         Hogy szeretlek? Igen…- mondta Miroku.

-         Én is…- válaszolt Sango, majd hagyta, hogy Miroku megcsókolja, s a csók viszonzásra talált.

-         Jól néznek így ki…- mondta Kagome Inuyashának, miután a hanyou végre lenyugodott.

Inuyasha csak tétován bólintott. Ekkor Miroku térdre esett.

-         Miroku! – kiáltotta Sango.

-         A kezem…- nyögte Miroku, majd elájult.

A barátai odasiettek.

-         Vigyük valami biztonságos helyre…- mondta Kagome.

Folyt. köv.

A sors útjai

23. fejezet: Amikor a rém elszabadul…

(by Keiko)

Mikor Miroku fölébredt, egy kunyhóban találta magát. Mellette Sango ült, aki most vette csak észre, hogy a fiú fölébredt.

-         Miroku! – kiáltotta Sango, és a szerzetes nyakába vetette magát.

Miroku kissé zavartan veregette meg Sango vállát.

-         Öhm…Én is örülök neked…- mondta, majd a keze a lány fenekére tévedt.

Sango most nem adott pofont a szerzetesnek, csak rámosolygott és megcsókolta. Miroku viszonozta. Miután ajkaik elváltak egymástól, Miroku a lányhoz fordult.

-         Hol vagyunk? És hol vannak a többiek? – kérdezte.

-         Ide hoztunk, miután elájultál. Inuyasha és Kagome gyógynövényeket gyűjtenek neked, Rin és Shippou meg kinn játszanak…- válaszolta Sango.

Eközben Inuyasha és Kagome az erdőben sétáltak…

-         Miroku szerintem nemsokára magához tér…- mondta Kagome.

-         Igen…De milyen gyógynövény kell még? – kérdezte Inuyasha, felmutatva egy nagy csokor eddig gyűjtött növényt.

-         Ez nem elég? – kérdezte.

-         Nem…Még ebből és ebből a növényből kéne…- választott ki Kagome két növényt.

-         Értem…Akkor váljunk külön, és úgy hamarabb végzünk…- mondta Inuyasha.

Kagome egy ideig gondolkozott, majd bólintott.

-         Jó…- válaszolt.

-         Vidd magaddal a növényt…Úgy könnyebb megkeresni a többit…- mondta, majd Inuyasha kezébe nyomta a kis növényt.

Inuyasha elvette.

-         Jó…

A hanyou elindult az egyik irányba, Kagome pedig az ellenkezőbe…Nem is sejtették, hogy valaki figyelte őket…

-         Nagyszerű…- suttogta Katara.

Inuyasha már egy ideje kereste a növényeket, de semmit sem talált…Hirtelen egy ismerős szag ütötte meg az orrát.

-         Katara…- morogta, majd a szag irányába indult.

A fák között meg is pillantotta a démont, de az, mielőtt odaérhetett volna, eltűnt…

Valamit azonban hátrahagyott…A valami fémesen csillogott a fűben…

Inuyasha a valamihez ment, majd csodálkozva felvette.

A Tetsusaiga volt az…

-         Vajon miért hagyta itt az a démon...Biztos elhagyta...Hát, most megbánja, hogy ilyen szétszórt volt...Mert ha legközelebb találkozunk, megölöm!...

Kihúzta a kardot a tokból, de a tokot a földön felejtette. Inuyasha elindult vissza a barátai felé, de a Tetsusaigát nem rakta el, hanem a kezében hagyta.

-         Hátha visszajön az a nő...

Hirtelen éles fájdalom nyílalt a karjába, amelyikben a kard volt…Lenézett, és észrevett valamit, amit először nem…A kardba ágyazódva egy ékkőszilánk csillogott…De a színe a vörös felé közelített…

-         Mérgezett...

A karjába újabb fájdalom nyílalt, de most nem állt meg…Végig nyílalt az egész testén…

Inuyasha felordított…A kezén a karmai legalább tíz centiméteresre nőttek, arcán lila és bordó csíkok jelentek meg, szeme égővörösre váltott…Majd Inuyasha elindult, immár démonként…Elejtett valamit, de nem vette észre…

Eközben Kagome végzett a gyógynövények összeszedésével, s Inuyasha keresésére indult…

Sehol sem találta a hanyout. Hirtelen a fák között észrevett valami furcsát…

A földön egy barna tok hevert…A Tetsusaiga tokja…Kagome odarohant, felvette a tokot…

-         De hát hogy maradhatott itt?...

Ekkor észrevett még valamit…Lassan felvette…Az a növény volt, amit Inuyashának adott…

-         Inuyasha…- suttogta.

-         Itt volt Inuyasha...Elvitte a Tetsusaigát...De a tokot itt hagyta...

Kagome felállt, majd sietős léptekkel elindult arra, amerre Inuyashát sejtette…Rosszat sejtett…

Folyt. köv.

A sors útjai

24. fejezet: Kikyou halála

(by Keiko)

Inuyasha az erdőben csörtetett. Emberszagot érzett a közelben, ezért elindult a szag irányába…Az illat furcsán ismerős volt neki, de így, démonként csak erre emlékezett, az illat tulajdonosára nem…

Mikor kiért az erdőből, egy tó partján egy fiatal lányt pillantott meg…A hely is ismerős volt neki, meg a lány is, de egyiküket sem tudta hova tenni…

A lány felpillantott, majd Inuyashára nézett. Szeme megakadt a fiú hosszú körmein, és a vörös szemén, majd a Tetsusaigán. Ekkor elmosolyodott

-         Tehát Naraku terve tényleg bevált…Érdekes…- mondta Kikyou.

Inuyasha morogni kezdett Naraku neve hallatán…Arra halványan emlékezett, hogy gyűlöli azt, aki a név tulajdonosa.

-         Érdekes vagy így…Démonként…- folytatta Kikyou.

Inuyasha a lányra nézett, majd elkezdett rohanni felé, a Tetsusaigát előre szegezve.

-         Ölj meg, Inuyasha…Ha mersz…- mondta Kikyou mosolyogva.

Inuyasha megtorpant. Nem tetszett neki, hogy a lány mosolygott…Nem élvezte az egészet…

-         Na látod! Akármilyen erős vagy, nem tudsz bánni vele…Fél démon maradsz…- mondta Kikyou gúnyosan, majd kacagni kezdett.

Inuyashában egyre gyűlt a gyűlölet a lány iránt. Újra megindult felé, de az nem foglalkozott vele. Ez még jobban felbosszantotta.

-         Nem tudsz megölni…Szánalmas vagy…- mondta gúnyosan Kikyou.ű

Inuyasha erre neki ugrott a lánynak. Az kivédte a támadását, és nyílvesszőket lőtt ki felé…

Inuyasha legyintett egyet a Tetsusaigával, s a nyílvesszők eltűntek.

Kikyou arcán most először jelent meg a rémület. Inuyasha elindult felé, arcán gunyoros mosoly ült, és meglegyintette a Tetsusaigát, hogy végezzen a lánnyal.

Kikyou felkészült a halálra…Majd azt érezte, hogy valaki arrébb löki.

Kagome már elég régóta az erdőben ment, Inuyasha után kutatva, mikor kiért egy tisztásra. A tisztás egy tavat vett körül…Azt a tavat, ahol először csókolózott Inuyashával…A tó partján már volt valaki…Illetve valakik…

-         Kikyou és Inuyasha...

Kagome észrevette, hogy Inuyasha démon…És megérezte, hogy ékkőszilánk van nála…A Tetsusaigában…Mindent megértett…

Ekkor Inuyasha épp Kikyounak rontott, aki kivédte a támadást, és nyílvesszőkkel viszonozta azt, amiket viszont Inuyasha tűntetett el a Tetsusaiga segítségével…Inuyasha Kikyou felé indult, látszott, hogy a miko nagy bajban van…

Kagome elkezdett a pár felé rohanni, majd félrelökte Kikyout.

Kagome és Kikyou együtt landoltak a földön.

-         Jól vagy? – kérdezte Kagome Kikyoutól.

A lány bólintott.

-         Miért segítettél?…- kérdezte.

-         Mert szükséged volt rá…- válaszolt Kagome, majd fölállt.

Inuyasha eltűnt.

-         Hol van…? – kérdezte, de már nem tudta befejezni, ugyanis valami olyan erővel lökte el, hogy az ütéstől egy méterrel arrább repült, és elájult.

Kikyou Kagome felé nézett, ám csak az ájultan fekvő lányt látta. Tett Kagome felé egy lépést, majd iszonyatos fájdalmat érzett. Valaki megsebesítette a vállánál…

-         Mint 50 évvel ezelőtt...

Kikyou elesett. Látta, hogy valaki elélép.

-         Ne becsülj le, halandó…- mondta vigyorogva Inuyasha, miközben lenyalta Kikyou vérét a karmairól.

Kikyou érezte, hogy lassan elfolyik az ereje…Tudta, nemsokára meghal…Az ájult Kagoméra nézett.

-         Segítenem kell neki...

Lehunyta a szemét…Ajkain még felderengett egy mosoly árnyéka…De a szemeit nem nyitotta fel többé…Élete elfolyt, a teste lassan feladta a küzdelmet…Nemsokára nem maradt más belőle, csak egy marék hamu…

Folyt. köv.